Képgaléria >>>

Szeretettel üdvözlöm a megjelenteket, a kiállítás házigazdáit és vendégeit!

Köszönöm, hogy eljöttek a THÉBA Művészeti Akadémia Egyházi képzőművész hallgatóinak FORRÁS című kiállítására. Köszönöm, hogy ennek a híres iskolának, a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának diákjaihoz és tanáraihoz szólhatok. Ebbe az iskolába járt egykor Kokas Ignác festőművész is, korunk talán legnagyobb élő mestere, akivel egy házban lakom, és nemrégiben csodálatos dolgokat mesélt nekünk itteni diáktársairól és tanárairól. Elfogódottságom annak is szól, hogy majdnem száz évvel ezelőtt ebbe az iskolába járt a Nagymamám.
 
Kérem, fogadják szeretettel a hét fiatal művésznövendék: Kiss Zsófi, Mácsai Krisztina, Márton Boglárka, Pikó Szilvia, Szegedi Zsófi, Szűcs Orsi és Őri Károly Péter itt kiállított műveit.

Talán meglepő egy kiállítás megnyitását azzal kezdeni, hogy aligha volt idő a történelemben, amikor a művészet olyan kevés figyelmet élvezett, és olyan csekély bizakodást keltett volna az emberekben, mint éppen napjainkban.
 
A mai gyerekek azt gondolhatják, hogy a művészet egy bizonytalan természetű üzletág, ahol nyomorgó, félőrült és jó esetben teljesen halott művészek, valamint kőgazdag és szenvedélybeteg üzletemberek forgolódnak. Ezeknek a gyerekeknek talán még senki sem árulta el, hogy az ő 2-3-5 éves korukban készült, szeretetben született, elmélyült rajzaiknak sokszor több köze volt a művészethez, mint a világhírű aukciós házaknak, ahol egy-egy műtárgy vagyonokért cserél gazdát.

De nem a műgyűjtőkkel van a baj, ők csak azt mondják nekünk, hogy a művészet mindig többet ér, mint amennyibe kerül. Azoknak, akik a művészet nyelvét nem értik, lefordítják a pénz nyelvére a lényeget: a művészet érték. A pénz mindenki számára érthetően mondja: a művészet jó üzlet, a műtárgyak adásvételével sok-sok pénzt lehet keresni.

Az élő művészetre azonban nincs pénz. Pedig a művésznek pénzre, anyagokra, műhelyre, tájékozottságra és biztonságra van szüksége ahhoz, hogy dolgozni tudjon. Mégis azt mondanám, valójában nem a pénz hiányzik a magasrendű művészet létrejöttéhez. Ennek egyszerű bizonyítéka van: a Föld számos hatalmas stíluskorszaka - például az egyiptomi, mezopotámiai - olyan társadalmakban jött létre, ahol egyáltalán nem is létezett a pénz.

Ma pénzfolyamok hömpölyögnek; soha a világon nem áramlott annyi pénz, mint napjainkban. De talán soha nem hasznosult olyan alacsony hatásfokon az emberek közötti jó szándék és szeretet, mint manapság. Az igazi baj ott lehet, hogy már nem is tudjuk, miben szenvedünk kárt, ha nincs saját művészetünk. Elfelejtjük lassan, hogy a művészet, a pénzcsináláson túl, mire való.

Vannak jó szándékú emberek, akik, úgymond, „támogatják” a művészetet, de alapjában véve félnek tőle, mert nem tudják, hogy egy műtárgyon mit nézzenek. Nem a művészet szorul támogatásra, hanem mi magunk, mégpedig abban, hogy egészséges szellemi lényként élhessük életünket. Művészet hiányában fennáll a veszély, hogy szellemi lényünk földi létének nem maradnak bizonyítékai.

Miért baj ez? Azért, mert minden emberi élet egy élő lánc láncszeme. Ez a lánc isteni kötés, kozmikus áramlás, megszakítatlan életerő. Ha eredete zavarossá lesz, feledésbe merül, a lánc meggyöngül és elszakad. Ha utódainknak nem hagyunk jelet, nem lesz semmijük, amit tőlünk tanultak, és nem lesz semmijük, amit elfelejtsenek. Szellemi árvákat hagyunk magunk után.

Az a kor, az a nép, amelynek nincs művészete, nem tesz hitet földi életének érvényessége mellett, nem válik létezővé, nem hagy utódainak információt arról, hogy milyen találkozásai voltak Istennel és az emberekkel. Mi még emlékszünk olyan őseinkre, akik nem hitték, hogy van Isten, hanem - tudták. A művészetük tisztán és érthetően beszél erről. A művészet ugyanis, akár szándékkal teszi, akár nem - de azt is mondhatom, akár tetszik ez nekünk, akár nem - mindig Istenről beszél, a művészet mindig az Istennel, isteni tenmagunkkal folytatott párbeszéd lenyomata.

Az a kor és az a nép, amelynek nincsenek művészei, és nincs saját művészete, Istennel folytatott beszédét előbb-utóbb a káromkodásra redukálja. Pedig azért, hogy az Istent káromoljuk, nem nagyon érdemes erre a világra megszületni.

Ezt nálunk nem tanítják az iskolákban. Talán el sem hiszik, amit most mondok: sem a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, sem a Magyar Iparművészeti Egyetemen nem tanítanak magyar művészettörténetet. Külföldit igen, magyart nem. Mit gondolnak, vajon hány percet töltene hivatalában egy olasz, vagy francia kulturális miniszter, ha hazájában hasonló tanrendet próbálna bevezetni?

Ez a kiállítás egy új műhely bemutatkozása; földre hullott maghoz hasonló. Alighanem azért került ide Pápára, mert itt híresen jó a föld, és remélhető, hogy a mag gyökeret ereszt, kihajt. Egy ilyen műhely rajzolni, festeni tanít, istenképet sugalmaz, világnézetet alakít. De aligha tarthat számot komoly érdeklődésre, ha régi sablonokat használ, konzerveket melegít fel újra. Ma is azok vagyunk, száz év múlva is azok leszünk, amit mi itt és most gondolunk. Minden megélt pillanatunk különbözik mások korábbi pillanataitól. Örökölt kötelességünk lenne a saját élményeinket megörökíteni.

Az ábrázolások sajátossága, hogy nagyon nehéz őket meghamisítani. Egy képet átfesteni, úgy hogy ne lehessen észrevenni rajta a változtatást, nagyobb szakmai bravúr, mint egy új képet megfesteni. Ezért a nemkívánatos műtárgyakat inkább megsemmisíteni szokás. Szétverni, elégetni. A hamisítvány pedig rendszerint egy önálló, mondhatni eredeti mű, aminek a keresztlevelét, születési dátumait szokás meghamisítani.
 
A magyar nép ősi szimbólumaival és hitvilágával foglalkozó nagyszerű tudós, az erdélyi Kabay Lizett: A szelet vető táltos című könyvében így ír a szél ábrázolásáról: „Oklevélre nem hivatkozhatom a kérdést illetően, de sebaj, képírásban nyoma maradt a láthatatlan elem jelölésének. Méghozzá hitelesebbnek bizonyul, mint a gyakran hazugságokkal telerótt papír vagy kutyabőr, a hitrege jelképeit ki hamisította volna?”

A fennmaradt ábrázolások tehát hitelesek. Hitelük nem abból ered, hogy a valóságos történések hű dokumentumai, hanem abban, ahogy megalkotóik saját elképzeléseiket dokumentálják. Megalkotóik a művész és a megrendelő. Ők azok, akik együttműködnek, és egy fogalom, esemény, személy képét elénk teszik. Az ábrázolások tehát annak a kornak szemléletét tükrözik pontosan, amelyben alkotóik éltek, ők maguk megszülettek.

Pontosan ebbe a sorba kellene beállnunk, ezt a hagyományt kellene folytatnunk. Mire volna szükség? Arra, hogy ma is, szinte naponta, újra megfogalmazzuk önmagunkat, Isten és ember kapcsolatát, ami földi életünk természetéből adódva meghatározná ember és ember, ember és világ viszonyát. Kapcsolatot kell ápolni hamisítatlan önmagunkkal.

A kiállító fiatalok és tanáraik nehéz időkben vették fel a munkát. Valójában olyan dolgokat tanulnak, amit minden iskolában tanítani kéne. Szeretném külön felhívni a figyelmüket az üvegfestményekre, amelyek helyüket keresik, és a műfajban új iskola születését sejtetik.

Talán csodára van szükség, hogy a lehullott magból növény sarjadjon, csodára van szükség, hogy a művészek szellemi támogatást, munkát kapjanak, tehetségük próbára téve kibomoljon. Kívülről nem jöhet segítség. A Mindenség világossága, kozmikus ereje bennünket is áthat. Figyeljünk befelé, önmagunkba! Mert ha megtörténik, bennünk, legmélyebb belsőnkben fog megteremni a csoda.

Mészáros Géza